2011. május 31., kedd

Prológ és zoknisztori

A Kinizsi ugyan végetért Tatán a táborban, én viszont még elidőztem kicsit, először mert meg akartam várni Istvánt és Blue-t, másrészt mert nem ajánlott senki fuvart Pest felé, vonat pedig csak hajnali fél ötkor volt.

Ücsörögtem még picit az étkezdében, aztán áthurcolkodtunk egy ismeretlen túratárssal a célirodába. Klassz volt látni a boldog és fáradt beérkezőket (sajnos Istvánt nem leltem), dumálgattunk a rendezőkkel kicsit, majd egyszercsak befutott Blue is. Szegény nem nézett ki valami frissen, véreres szemekkel, reszketve ült le egy székbe, rátukmáltam egy pulcsit, de még azzal együtt is felvehette volna a versenyt bármelyik nyárfalevéllel.... Azt mondta, az izmai jól vannak, csak a gyomra és a talpa tropa :( Sok beérkezőt megkérdeztünk, hátha kapunk fuvart és végül sikerrel jártunk. Egy nagyon kedves úr aki a fiáért jött a célba, elvitt még hármunkat és még benzinköltséget se fogadott el. Nagy köszönet a jóságáért! Blue-t kiraktuk Budaörsön, egy túratárssal pedig a Petőfi hídnál ugrottunk át villamosra. A Blahától inkább gyalogoltam a Keletiig, 100km után már még egy nem számít alapon. Csalódottan állapítottam meg, hogy 5:10-kor megy az első vonatom, így még egy óra kómázás várt a rém ingergazdag pályaudvaron :) Szerencsére nem aludtam be és elértem a vonatot, sőt, a vonaton is csak pár percekre kómáztam, egyszer azt álmodva, hogy Szolnokon ébredek csak fel :P Nem akartam férjet kirángatni az ágyából, inkább hazasétáltam az állomásról, még 3 kilivel megtoldva a hétvége termését. Picit azért jobban elfáradtam, mint tavaly, nem volt túl aktív a vasárnap, mázlimra a srácok is anyuéknál maradtak még :) Állapotfelmérés: enyhe izomláz a combfeszítőkben, de semmi más. Pipa :)

Ígértem, hogy írok a hüle zokniról is:) Ugyebár nem szoktam túllihegni a futáshoz, túrázáshoz használt ruházat kiválasztását, kb mindegy nekem, hogy technikai vagy pamut, ilyen vagy olyan, különösen ilyen triviális dolog esetében, mint a zokni. Sima, hétköznapi olcsó pamutzoknikat szoktam hordani, emellett van néhány Spuris és talán 3 pár Decás Run50 futózoknim, no meg a cipőrendeléshez ajándékba kapott More Mile zokni. A Vivis rajtszámmal lehetett idén valami adidas csodazoknihoz jutni, ilyenem is van, egyszer-kétszer felvettem már, semmi extra. Talán annyi, hogy nem kedvelem az ennyire alacsony szárú zoknit. Ezt kaptam fel a K100 hajnalán is, mindenféle koncepció nélkül.

Tapasztalatok: A kétrétegű dizájn nem teljesen hülyeség, sokan esküsznek a vékony műszálas+vastagabb pamut zokni együttes használatára, de így egybevarrva kicsit fura. Hamar úgy éreztem, gyűrődik a belső réteg (végül kiderült, hogy nem), a lejtőkön futva pedig megnyúlt és hátracsúszott kicsit az egész, szabályosan nyomva így a nagylábujjamat. A túra végén aztán rájöttem, mi okozta a gyűrődés-érzést és miért alkalmatlan ez a zokni terepfutáshoz (nem csak terephez, de ahhoz különösen):


1. elég puha, csak akkor érezni, hogy tele a cipő mocsokkal, mikor már tényleg sok van benne és akár meg is nyomta az ember lábát

2. a belső zokni nem varrás nélküli, ha elcsúszik, dörzsölhet

3. a nagyon rövidre szabott szár miatt bejut a mocsok a zokniba a bokacsont mellett

4. az előzővel összefüggő probléma, a belső zokni lyukacsos szerkezete miatt a zokniba hulló mocsok a két réteg közé tud jutni ahonnan lehetetlen kitakarítani

Szerencsére nem vagyok érzékeny lábú, így végül semmilyen sérülést vagy komolyabb fájdalmat nem okoztak ezek a problémák, de másnak csúnya sebeket is jelenthet fél marék homok és szénatörek ....

Azért elhordogatom ezt a zoknit hétköznapra, nagy nehezen, többszöri mosás után tisztának is tűnik végre, de egy fillért nem adnék érte. Pedig amúgy szeretem az adidas cuccokat (cak drágák :(

2011. május 30., hétfő

K100 másodszor

Mivel is kezdjem? Talán a végével: sikerült terv szerint haladni és célba érni, mi több, volt katarzis a végén. Nem egetrengető és érzelemkitöréses, hanem a belül csendesen robbanó, elgondolkodós és nem a pozitív csalódás, hanem a sikeresen teljesített terv és az ezalatt kapott élmény hozta. Nagy köszönettel tartozom Mikinek aki hozzásegített, nélküle tuti nem lett volna ilyen! Az eredmény se...

Tehát a sztorink ott kezdődik, hogy sok versenyt-túrát tervezgettem az idei évre, de eddig aloig valami valósult meg belőle. Sárvárért is "ölni" tudtam volna, most viszont úgy döntöttem, a K100-at már nem adom! Persze ha már lúd, legyen kövér alapon csakis jobbat akartam menni a tavalyi elbaltázott teljesítésnél, kiavítva az akkori hibákat, de azt is tudtam, hogy egyedül gyenge vagyok, nehéz lesz. Az az ördögi ötletem támadt, hogy a Sötét Oldallal szövetkezek segítségért. No persze a nagyon elit szekciónak a magamfajta max előre köszönni mer, de van egy valaki akit én nagyon kedvelek és bíztam benne, hogy mellém áll ebben nemes küzdelemben. Naná, hogy rábólintott és rövid egyeztetések után kialakult a taktika: 1. együtt megyünk 2. mivel emelkedőn puding vagyok, ott séta, de ahol lejt ott futunk, 3. nem tökölünk sehol, csak amennyit szükséges

És már ott is vagyunk, május 28. szombat reggel a HÉV-en, útban Békásmegyer felé. Nem beszéltük meg előre, mégis ugyanazzal a szerelvénnyel futunk be és indulunk nevezni Mikivel. Mert ő volt most az én hős lovagom, fehér paripa híjján egy Pegában :))

A hosszú sor ellenére györsan haladt a nevezés, szerelékigazítás után 7:25-ös pecséttel rajtolhattunk. A rajtbélyegzőre várva fedeztem fel előttünk Yoyokát, Bökit, Farkast, Bélát és Blue-t akik együtt terveztek menni. Rövid társalgás után ők el is suhantak a rajtból, mi komótosan kezdtünk ahogy terveztük. Elindítottam az órámat, terveztem részidőket nyomni az ellenőrzőpontoknál, de sajnos a másodiknál kiderült, hogy menet közben véletlenül megállítottam :( Miki mért időt, de a részidők max a fejében vannak meg :)

Nyugisan, dumálgatva haladtunk, belekocogva a lejtőkön, még az egész rövideken is. A túra további részében gyakran hangzott el a kérdés: Ez lejt, nem? :) Természetesen azt akarta jelenteni, hogy fussunk! Ahogy haladtunk felfelé egyre több hegy csúcsa látszott felhőbe burkolózni, a Hosszúhegynél már kezdtünk humorizálni az időjárás esetleges rosszabbra fordulásáról, a Pilisi szerpentinen már a világ peremén érezhettük magunkat, ugyanis az amúgy szuper kilátóhelyekről letekintve csupán egybefüggő fehér massza volt látható. Biztosan fotózott valaki, egészen szürreális látvány volt annak aki amúgy ismeri a környéket és tudja, mi szokott ott lenni :)

Aztán szerencsére mégis elkerült minket a vihar, csupán rövid záporocskát kaptunk később. Pilis nyeregnél ittunk egy paradicsomlét, de lenyelni alig tudtam, Miki már haladt is tova, jogosan, hisz azt mondtam, nem pöcsölünk a pontokon fölöslegesen :) Jól haladtunk, kicsit megelőzve az időtervünket, egyelőre bejött a tervezett emelkedőn séta, lejtőn futás. Sztorizgatva, kényelmesen haladtunk, hamar elérkezett Dorog, ami nekem azért emlékezetes mert tavaly itt értem be Nyusziékat, de sajnos egyben itt is szállt el a motivációm a tempósabb haladást illetően. Most átsétáltunk a városon és támadtuk is a Getét. A kellemes hőmérsékletnek és a visszafogott tempónak köszönhetően könnyedén felértünk, pecsét és léptünk is tovább. Esegetett, de nem vészesen, gyönyörű buja esőerdőszerű volt a növényzet, imádtam! A hegyről lejövő technikás szakasz izgire sikerült, ugyanis az ott lévő köveken-sziklákon a Kanadia meglepő módon eléggé csúszott. Tokodi pincék felé szép búzamező mellett kocoghattunk, hogy aztán a falubeliek által prezentált csúcsszuper ponton feltankolhassunk igen ízletes zsíros kenyérből kovászos uborkával. Nyamm! Miközben guggulva tömtem a fejem, egy hölgy megkérdezte, lefotózhat-e, mert olyan aranyosan mutatok ott az esőben :) Jó kis fotó lehet! Nem időzhettünk sokáig, mert az esőben hamar fenyegett volna a kihűlés, ezért komótosan hozzáfogtunk a táv felét jelentő Kőszikla megmászásához. Természetesen rajtunk egy kőszikla nem foghat ki, de mivel tényleg meredek kis jószágról van szó és percekkel korábban tömtem magamba három szelet zsíroskenyeret, nagyon leszabályozva, óvtosan haladtunk felfelé. Nem viseltem a pulzusmérőt, elég volt érzésre menni, de biztos vagyok benne, hogy rengeteget számított az óvatos, jól eltalált taktika.

No, tehát féltáv. Hurrá, már csak még ötven kili :P Pikk-pakk Mogyira érkeztünk, enyhe esőben, itt lovagom javasolt egy meleg kávét aminél jobb ötlete kevés lehetett volna az adott szituban :) Kissé forgó gyomorral néztem amint Miki bedönti a kávét majd azonmód rá a pohár sört is, míg én a tejeskávém szürcsölgettem. Jólesett volna leülni kicsit pihenni, de általános állapotom ellenőrzése után arra jutottam, hogy felesleges. Kint meg voltam róla győződve, hogy Csanyát láttam, de később rájöttem, hogy mégse ő volt. (Rém)látomásokból ennyit :) Épp indultunk, mikor befutott István (Bocska I., tavaly vele mentem Dorogtól a végéig), invitáltam, hogy tartson velünk, majd megegyeztünk, hogy úgyis utolér :P (féltávig egy fél órát vert ránk, tehát reális volt)

Taktika maradt: emelkedőn séta, lejtőn kocogás, ennek szellemében kisétáltunk Mogyiról, fel a domra, majd gurultunk a lefelén. Miki folyton hangoztatta, hogy a szintek jórészét már eddig legyűrtük, innen már csak picike emelkedők vannak..... Hamar Pélin találtuk magunkat, de gyönyörködés helyett csak egy gyors mosdást csaptam a forrásnál és már suhantunk is. István - ígéretéhez híven - utolért minket és egy darabon együtt koptattuk az aszfaltot és az erdő talaját. Sajnos, épp ellentétes ritmusban tudtunk haladni, ő az emelkedőkön haladt jobban, a lejtőn futás kevésbé tetszett a futóműveinek, így nem reménykedtem benne , hogy együtt tudunk maradni. Pusztamarót jött és ment, akárcsak az egyházi üdülő. Egy elsőbálozóval beszélgettünk, eléggé fáradtnak tűnt, de azért jól nyomta és futogatott is velünk. Szegény, nagyon várta már Bányahegyet, nem akartam elkeseríteni, hogy még vagy négy kilométer. Volt egy aranyos jelenet - még valahol picit korábban, de most jut eszembe - amikor Mikinek ecseteltem, hogy tavaly itt még nem vettük elő a fejlámpákat, erre a hátam mögül totál meglepetésszerűen megszólal István, hogy de, itt már kellett a lámpa :) Na, ezek után persze megkaptam,hogy ha nem jön István akkor a csillagokat is lehazudtam volna az égről :P

Éééés Bányahegy! Szerintem a Gete után a túra másik nagy fordulópontja. Szokás mondani, hogy a Getén válik el az ocsú a búzától, vn is benne valami, de talán Bányahegyre is igaz, hogy aki itt nagyon megborul (vagy nagyon leül murizni) annak szenvedés lesz a vége, ha lesz egyáltalán. Tavaly ide már teljes sötétségben értünk, most viszont még tökéletes világosság volt ami a hely hangulatából ugyan elvett egy cseppet, de nagyon örültem mégis. Itt volt Szasza és Judit, jó volt látni őket. Szasza feltöltötte a tartályomat ásványvízzel ami nagyon kedves volt tőle, kaját is kínáltak, de nem kértük. Miközben próbáltam kitakarítani a cipőmet és kicseréltem a nedves rövidujjú felsőt egy tiszta hosszúra, Miki ismertette Szaszával az időtervünket, amire ő kissé gúnyos félmosollyal válaszolt és a 18 órát találta reálisnak. Miki persze kitartott, hogy 17-en bőven belül leszünk és punktum. Mielőtt összevesztek volna rajta :P vettünk egy kólát (öö..izé, Miki vett kólát...), pecsételtünk és indultunk. Még egész sokat tudtunk lámpa nélkül haladni, de aztán felszerelkeztünk inkább, én a tavaly bevált fazonban, kendőt kötöttem a fejemre és arra a fejlámpát, hogy ne nyomja-dörzsölje a homlokomat, így viszont totál hülyén nézhettem ki :) A sötétben megtett szakaszról elég foszlányosak a tavalyi emlékeim, idén egészen más volt. Jobban élveztem, mélyebben megéltem az egész túrát, mint akkor. Ebben nagy szerepe volt a tervszerű haladásnak és a tökéletes társaságnak is. Most komolyan, nem hízelgésből mondom, de vannak emberek akikkel simán nekiindulnék a Szaharának is, most egy ilyen volt mellettem és ez számít. (Miki, Marathon del Sahara? Des Sables? Na? ;-)

Szasza a hosszú, sunyin emelkedő murvás út miatt aggódott, tudva, hogy az emelkdőket nem tudom megfutni és valamelyest igaza volt, viszont voltam olyan jó állapotban, hogy a lejtőkön még mindig egész szépen kocogtunk és a gyaloglótempónk se andalgás volt. Tavaly Istvánnal elkavartunk itt a sárgán, nem vettünk észre egy éles balkanyart és később másokat követve jutottunk vissza a helyes útra. Most is necces volt, épp csak felderengett valami az út mellett, rávilágítottam, hát egy kövön nagy sárga nyíl balra :) Ahhoz képest, hogy egyesek szerint ezen a szakaszon már alig van szint, elég sokat mentünk fölfelé :P Kezdtem is unni néha, vártam, hogy történjen már valami, így a technikás ereszkedős szakaszt szinte élveztem. Miki árgus szemekkel (és fülekkel) lesett, hátha elcsíphet egy gyanús sóhajt, szisszenést :P , de kutya bajom nem volt, tényleg. Persze ha lett volna se árulom el magam :P

A Baji vadászház volt az utolsó ellenőrzőpont a cél előtt és egyben az a pont a túrán ahonnan már tényleg csak be kell gurulni Tatára. Szokás mondani, hogy lefelé még a kaki is gurul, de ne feledjük, sokaknak idáig már úgy beállnak az izmai a sok mászástól és önmagában ennyi gyaloglástól, hogy a lefelé haladás gyakran jobban fáj. Szerencsére velem (velünk?) nem ez volt a helyzet, kezdtem ugyan fáradni és a ponton csupán pillanatnyi megállás után is éreztem a lábaimat induláskor, de semmi komoly gond nem volt, lefelé még futni is normálisan tudtam. Még találkoztunk a minket kerülgető túrázókkal (vagy akiket mi kerülgettünk? :P ) , de a baji templomtól már miénk volt a tér. Szinte kedvem lett volna lezúzni az állomásig majd onnan a célba, de persze hülyeség lett volna egy kis rohanásért és endorfin löketért kockáztatni egy komolyabb izomsérülést. Miki nézegette az órát és valamit mondott, hogy mennyi időnk van, hogy 17órán belül legyünk, de nem igazán figyeltem. Időtől függetlenül, már itt elégedett voltam. Kifogtunk még egy sorompót is, nem esett jól megállni miatta, de sebaj. Képtelen voltam felidézni, hova esik a cél épülete, nincs hova rohannom, így nyugis kocogással érkezünk be. Miki vigyorog, lenyomja az órát és persze viccel, aszondja 17 óra 4 perc :P Látja az arcomon, hogy nem jut el a tudatomig a vicc se, így gyorsan hozzáteszi, á, nem, 16:42, gratu! Én meg, mint Bálám szamara a hegytetőn, nagy bambán, mosolyogva sétálok befelé a díjazásért, majd a kajáért, örülök belül mint az állat, de valahogy nem tud kijönni most ez a kis privát eufória. Ha jól emlékszem, legalább megköszöntem Mikinek, hogy jött velem és segített, valamit még szóltunk a gulyásleves fölött, de aztán nem akartam feltartani, hadd siessen haza a családjához. Kurtán furcsán-visszafogottan köszöntünk el, pedig valahol belül meg akartam ölelni, megszorongatni kicsit, vagy csak még picit ülni ott csendben, mintha még nem lenne vége, hiszen neki jól jött ez a túrakocogás egy hosszabb, alacsony intenzitású edzésnek, de nekem egy kis saját csúcs, egy nagy élmény, talán az első tervszerűen, fegyelmezetten végrehajtott hosszútávú teljesítmény volt. Egy kis személyes katarzis ott, a gulyásleves fölött. Tényleg köszönök mindent, sokkal tartozom.


2011. május 27., péntek

Kinizsi100 - holnap :)

Jihááá!

Annyi futós és túrázós tervem dőlt dugába (asszem még sose használtam ezt a kifejezést...) az idén, hogy most teljesen rápörögtem a Kinizsire, pedig nem vagyok egy izgulós típus. Most sem izgulok, nem jó szó ez, inkább csak várom nagyon hogy holnap legyen és induljunk :) Még a hajnali 4órás kelést is várom, mert közelebb visz a célhoz, ami ugyebár Tata, de előbb Békásmegyer, mert ott a rajt :)
Tavaly meglehetősen nagy tervekkel, önbizalommal telve vágtam neki és elég nagy pofáraesés volt, no nem maga a túra nehézsége, arra fel voltam készülve lélekben legalábbis, inkább az a motiváció vesztés ami Dorogon utolért. Talán idén más lesz. Úgy érzem, a 100kilométert átlátom fejben és tudom, hogy mi hiányzott tavaly a legalább két órával gyorsabb teljesítéshez. Ha igaza lesz az időjósoknak, az eső nehezítheti a dolgunkat, de talán még mindig jobb, mint a kánikula...feltéve, hogy nem hűl le nagyon a levegő. A késő esti-éjjeli hidegtől kicsit tartok, ha haladunk akkor nem kell sok gönc, de már pár másodperces megállásnál is rettentően lehet fázni és utána nehéz újra felmelegedni. Nem adom fel a minimáldizájnt, átlagos kaja és citromos víz lesz a zsákomban.
Ja, és az indexes Kinizsi Százas topik hagyományának megfelelően, ajándékkötöző szalag/masni lesz a zsákomra tűzve, várva az Ahoj, Bozót! felkiáltásokat :D


2011. május 10., kedd

Sülysápi futónap



Régóta terveztük a srácokkal, hogy idén is kimegyünk a hagyományosnak számító Sülysápi futónapra, Sápra, ám reggel az ablakon kitekintve mégis úgy tűnt, az időjárás a négy fal közé kényszerít minket ezen vasárnapon. Lydérch sporival is le volt beszélve, hogy jön, futunk, majd lófotózás és gyerekfotózás lesz, így törtem a fejem, hogy mi legyen. Végül úgy döntöttünk, hogy kicsit kivárunk és meglátjuk, változik-e az idő. Nem sokat változott, bár mikor végül nekiindultunk épp nem esett. Lydérchet felvettük az állomáson és irány a versenynek otthont adó sportpálya. Odaérve kiderült, hogy szervezők az eső miatt kicsit csúsztatták a rajtokat, sajnos a lányka számára érdekes gyerek 1-es futamot épp lekéstük....No, sebaj, úgyis esik :(

Kis szöszmötölés-gondolkodás után, Lydérch benevezett a félmaratonra én pedig a rövid távra, fussak egyet én is ha már ott vagyunk alapon. Azt ugyan el nem tudtam képzelni, hogy jelen állapotban még gyorsan is fussak, de reményhal ugyebár....

A rövid táv rajtjáig sétálgattunk, tébláboltunk, aztán levetkeztem és beálltam a rajthoz. Hideg volt nagyon és vigasztalhatatlanul esett. Maroknyi csapat ácsorgott a rajtban, hölgyekből pedig csak mutatóban volt, így tutira vehettem egy dobogós helyet, a kérdés csak a magassága volt :)

A rajt után igencsak meglódult az eleje, én középtájt ráragadtam a biztos női elsőnek tippelt Krisztire és meglehetősen tisztes tempót diktáltunk az első körben. A sportpályához visszaérve feltámadt benne a harci szellem valamint a társai is nagyon buzdították, hogy ne hagyja magát legyőzni (jaj, dehogy akartam én legyőzni....) és kicsit ellépett, én viszont nem éreztem magamban azt az erőt amivel a fokozott tempót egy egész körben tudnám tartani, így a látótávolságot tartva maradtam mögötte a korábbi tempóban (vagy picit lassulva). Nem érdekelt a dolog túlzottan most, érzem még mindig hogy nem vagyok százas, ráadásul totál szétfagyott a lábszáram és a karom is ekkorra, porcikám nem vágyott a versenyzésre. Mindennek ellenére sajnáltam amikor vége lett, mentem volna még csak lassabban és valami nagyobb védelmet nyújtó ruházatban :) A nagy mezőnynek köszönhetően a női második helyezés korosztályos elsőt is jelentett :P A gyerkőcöknek nagyon tetszett a dolog, mindkét körben ordítva buzdítottak mikor megláttak a kanyarban és futottak velem körben a sportpálya füvén :)

A félmaraton rajtját még megvártuk (Lydérch lekéste, rohant a mezőny után :P ), majd a srácokkal hazaszaladtunk átöltözni, kajálni. Kisfiam ki is dőlt, így csak Judittal mentünk vissza a családi futásra és az eredményhirdetésre. Muris volt a kézenfogva rohanó családok versenye, lányom gumicsizmában bukdácsolt, de így is bekúsztunk és utolsók se lettünk :) Az eredményhirdetés szokás szerint hosszas volt a szponzoroknak köszönhetően, hiszen az ovisoktól a felnőttekig minden korosztályban külön hirdettek helyezetteket, egyedi érmek, sapkák, pólók, virágcsokrok, édesség találtak gazdára.

A szomorkás és hideg idő ellenére a Tápiómenti Tömegsport Alapítvány ismét remek versenyt rendezett minden megjelent örömére. Köszönjük! Találkozunk ősszel, a Szecsői Futónapon!