2014. szeptember 23., kedd

Dupla Élmény 2014 avagy szíveskedjen megvárni...


Bár nem állok olyan irodalmi magasságban, mint csapatnevünket adó Slavomir Mrozek, se olyan humort nem tudok fabrikálni, mint Chevy Van, de azért beszámolok, mert egy Dupla Élmény Lőw Andrással azért olyan, amiről írni kell :)

Szíveskedjenek e

Nem részletezem soká, aki nem ismeri, olvassa el a rendező Terepfutas.hu-nál, ez egy páros terepfutó esemény a Mátrában, ahol egy 36 km hosszú, nyolcas alakú pályát kell kétszuer teljesíteni, így lesz a Kékes négyszeri érintésével 72 km és 3380 m szintemelkedés (a hozzá tartozó lejtőkkel) a lábunkban a végére. Erre adott 12 óra.

Már kétszer részt vettem, első évben Sznopek Józsit szivattam, mert extra gyenge és készületlen voltam, ráadásul akkor novemberben lámpa kellett a végére és bénáztam a gyenge fénnyel, alig húztuk be. Tavaly Boros Mikivel (powerhiker) klassz páros voltunk, rákészültünk, terveztünk, végrehajtottuk és egészen szép eredményt értünk el. Idén azt gondoltam, talán csak segítőnek megyek, mert alig futottam hegyen (gyakorlatilag csak a Mátra 40 volt) , ráadásul az UB óta eléggé kiengedtem, keveset edzettem. De ahogy közeledett az esemény, piszkálgatta a fantáziámat mégis, Miki viszont hasonló okokból nem kívánta ezt a bulit most, így egy levélváltás során, by the way, rákérdeztem Lőw Andrásnál. Ő azonban a tavalyi partnerével Korányi Balázzsal tervezett futni, de végül Balázs visszakozott, így tulajdonképp András kért fel engem keringőre :)


Ennyit arról, hogy hasonló erejű, képességű társat válasszunk :)  András most jött csak meg az UTMB-ről és mindjárt utazik a Spartathlonra (immár 17x....), elnyűhetetlen, tapasztalt, szikár, erős, magas, no és férfi...minden ami én nem vagyok. Sebaj, ünnepelni megyünk – mondta ő – nincs kényszer, csak futunk. A név már tavaly eldőlt, csak arra nem gondoltunk, hogy 16 karakterbe kéne beleférjen, így lettünk Szíveskedjenek e.  Még vicceskedtem rajta, hogy majd az eredmény függvényében döntünk, hogy előremenni vagy elengedni a vége :)


Nem agyaltunk sokat előre, bár én azért elgondolkodtam többször a felszerelésen, frissítésen, végül András a tavaly bevált zsákot hozta, én pedig abszolút minimál módon, csupán kézikulaccsal vágtam neki, viszont kihasználtam a depó lehetőséget és küldtem előre kiporciózott port a Kékesre (nem a drága cuccot, mint tavaly, csak isot), meg egy a nevezésnél kapott gélt, hátha jól jön majd. Ennél nem vettük tudományosabbra, rövidnaci, póló, aszfaltos futócipő, jóvan :)


Pesten volt dolgom péntek este, így – a logisztikát egyszerűsítendő - kaptam egy matracot a Lőw rezidencián és hajnali házikalács után, jó korán értünk együtt Mátrafüredre, bőven volt idő összekészülni, üdvözölni a többieket, ráhangolódni a versenyre. Ami ugye nem verseny. Itt nincsenek győztesek, csak túlélők – hirdeti Csanya. És tényleg, nincs dobogó, nincs serleg, minden teljesítő dögcédulát kap.

rajt

Tökéletes pontossággal rajtol el a mezőny, az eleje persze elhúz, mi maradunk a hátsó harmadban, hova siessünk. Kikanyargunk az utcákon és máris ott az erdő, indulhat a mászás a K1-re, vagyis a négy Kékes érintésből az elsőre. Tartalékolva, sokat gyalogolva haladunk, még szinte tömött sorban. Többen kielőznek, egész a végén lehetünk, de nem izgat. Tavaly az utolsó helyek egyikéről jöttünk előre a 10. pozícióra....  Szépséges a kora őszi erdő, kellemes az időjárás is. Hamar megvan a csúcs, villámgyorsan kulacsot töltök, felkapok egy zacsi port és már kapkodom is a fejem, mert András el is tűnt, rohanok utána:
-  nem láttam, hova tűntél. Nem szóltál...
-  enni sétálva is tudok.... 
Ez annyira ő, nagyon bírom :)  Nem dumál fölöslegesen, teszi a dolgát és kész.


DÉ


Megkezdjük az első ereszkedést Parádsasvár felé, úgy 4 percesben :P  Előzgetünk, rombolunk lefelé, persze András gyorsabb, de nagyjából tartom a lépést, szökdelek a kövek-ágak közt, épp ideálisak a talajviszonyok, nem sáros, de nedves, nem porzik, alig csúszik. Igazi flow ez a szakasz, akárcsak tavaly, bár talán most még gyorsabban futunk. Parádóhuta előtt egy egyszerű kis balos letérésnél megbotlok egy gyökérben, átesek a saját lábamon, csúnyán odaverem a térdem, közben a kulacsra tenyerelve arcon fröcskölöm magam jó 3dl tömény isoval...nem annyira vicces :) A faluszéli kék kútnál a sár és a ragacs egy részét lemosom, legalább az arcomról és a sebről, közben utolér két  korábban lehagyott páros, de nem számít, amúgy sem vérre megy és messze még a vége. Ezt a kis hullámzó szakaszt nem kedvelem, futható, de belőlem sokat vesz ki, inkább belegyalogolok itt-ott, a szintutat viszont szépen kifutjuk és hopp, ott is vagyunk a  pontnál. Kedves segítők ajánlanának minden földi jót, de csak töltöm a kulacsot és húzunk is. Irány K2.


Óvatosan, lazán tartalékolva haladunk, csak a lejtőket futjuk, sok van még hátra. Persze a társam gyalogolva is sokkal gyorsabb, hamar lemaradok, aztán kocogok utána. Javasolja, hogy menjek csak előre, de nekem motiválóbb ha őt követem, mintha hátulról éreznék teljesítménykényszert (ami persze csak pszichés, nem volt elvárás). Így viszont folyton lemaradok, nem beszélünk, csak megyünk. Jön a híres sárga jelzés felfelé, de meglepően könnyen feljutok, valahogy nehezebbként élt az emlékezetemben. Utána a hosszas sunyi emelkedőn bele-belefutok, beérem Andrást és már meg is van a K2.


Veszünk el pár falat kaját, talán ropit és almát(?) fogtam, kulacsba a központi isot kértem és már megyünk is le. A downhill megint állati, repülünk, kb mint tavaly az utolsó lemeneten. Tök egyedül vagyunk, csak suhanunk át a tájon, patakcsobogás és léptek puffanása, tőlem egy-egy elharapott szitokszó ha olykor megbillenek, de egyébként csend és koncentráció. Az ösvény végén előbukkanó fotós, majd az aszfalt zökkent csak ki a flowból, a kisvasúttól elkanyarodva pillantok először az órára és nézek nagyot, bőven 5 órán belül toltuk az első kört. Még a rajt/cél előtt megegyezünk, hogy nem kell hosszas depó, köszönünk, töltekezünk és lépünk. András megiszik egy levest, én egy gélt nyelek le és lecserélem az isotól kellemetlenül ragadó, amúgy is kissé szűk pólót, és már lépünk is.


 repülőfázis


Az aszfalton erődemonstrálunk, végig futva megyünk föl, közben pacsizva a szembejövőkkel (vagyis akik mögöttünk jönnek le).  Az erdőbe érve gyaloglásra váltunk, csendben szedjük a lábunkat. Itt valahogy én kerültem előre, meglepetésemre egyszercsak András maradozik le, fura hangokat hallat, szinte botladozik, nem néz ki jól,  látszik, hogy valami nincs rendben, de annyira már ismerem, hogy tudom, megoldja. A nagy rohanás után csak azt a kis semmi levest itta, talán ez a baj, de nem akarok okoskodni meg amúgy is minek. Nem megyek nagyon előre, a ponton úgyis együtt kell lennünk, el is érjük szép lassan a csúcsot ismét,  K3.  Töltök kulacsot, küldtem ide egy gélt tartalékba azt András tolja be aztán egy szó nélkül lefekszik a padra. Sistergő jön, aggódva kérdezi, hogy a legendás 12 perces alvás következik-e. Hát az tuti nem, 12 percet nem hagyom :P Eszek addig pár falat sajtot, jólesik a sós oliva is mellé az édes cuccok után. Egyszercsak András felugrik és már futunk is lefelé. Arra nem volt idő, hogy megkérdezzem, jobban van-e, bár úgy tűnt, igen. Újabb száguldás lefelé, nem sokkal lassabban, mint az előző körben. Parádóhuta előtt egyszercsak mintha elszívták volna az erőmet, lassítok kicsit. A faluba érve feltűnnek előttünk Koós-ék, de nem bírom erővel, kóválygok.  Gyorsan benyomom a fejem a kék kút alá és nyomatom a hideg vízet a tarkómra, nyakamra. Ez segít, felfrissülök és  újra futok, de a többiek teljesen eltűntek a szemem elöl. A hullámzós szakaszt muszáj gyalogolnom, a szintút már megy lazán, de tök egyedül vagyok. Morgok is magamban, csak az hiányzik, hogy időbüntetést kapjunk, mert nem vagyunk együtt. Utolérem.
- Csakhogy itt vagy. Parádóhutánál még tök jól voltál...gondolom, elmúlt.
  Kész. Mit lehet erre mondani? :D

Parádsasvár 2

Keksz, kulacstöltés, tovább. Mission K4. Talán elszégyellte magát, hogy otthagyott, kicsit beszélgetünk egymás mellett gyalogolva.  Nem bántott a dolog, de azért megjegyeztem, hogy hátranézhetett volna néha.
- Egy versenyző soha nem néz hátra. 
 Oké, vettem :) de most ketten egy csapat vagyunk, vazze.....
Emlegetjük, hogy tavaly itt előztük meg őket Mikivel, de jövőre revansot vehetnek és megjavíthatják Balázzsal a mostani időnket is.


Továbbra se akarok én elöl menni, így aztán helyreáll a világ rendje, hétmérföldes léptekkel megy előttem fölfelé. Kicsit már izzasztóbb ez a mászás így a második körben, de csak tenni kell a lábakat szép sorban egymás elé és egyszer csak felér az ember, felesleges drámázni rajta. Még vacillálok egy bokorszüneten, de igazából nem sürgős, no meg bokor se sok van, és amúgy is már csak egy nagy lejtő és vége. A csúcsnál ismét beérjük a Koós házaspárt, én csokit eszem és csak vizet kérek a kulacsba az utolsó ereszkedésre. Együtt indulunk el lefelé, magamban azon gondolkodok, mennyire nincs kedvem versenyezni, üldözősdit játszani esetleg lefelé, de végül nem kell ilyesmin döntenem, simán elmaradnak mögöttünk.  Kissé megint hátramaradok, de élvezem a futást, szép az erdő, erőm még van, bár fáradok, próbálok nagyon figyelni, nehogy elessek. Egyszercsak beérem a Run or Die csapatot akikkel már többször kerülgettük egymást. Nem érzem az erőt, hogy csatázzunk, maradok mögöttük, majd hirtelen állati nagyot esek valamiben. Szegényeket jól megijesztem a káromkodós-sírós ordítással, de rendben vagyok, csak a feszültség teszi, no meg persze baromira fáj is :)  Összekapom magam, pár lépés séta után  döcögök tovább. Beérem Andrást aki próbál hergelni, hogy hajrázzuk le  a srácokat előttünk, de nem akarom. Az előző 71,8 kilométeren kellett volna jobbnak lenni, nem itt keménykedni, no meg a térdem és az oldalam is nagyon fáj az ütéstől, még úgy is, hogy az adrenalin részben biztos elnyomja. Kisebb szóváltás alakul ki, de tettlegességig nem fajulunk, kényelmesen, boldogan futunk be a célba. Pár perccel még jobb is lett az időnk, mint a tavalyi Mikivel, de nincs jelentősége (bocs azoktól akinek 20 percet mondtam, valamiért 10:40 rémlett tavalyról)


Nekem most jól megérdemelt pihenés következhet, Andrásnak pénteken Spartathlon. Szíveskedjen tizenhetedszer is célbaérni!



cél




 Fotók: Ironphoto/terepfutas.hu, Molnár Erika Hanga

2014. június 6., péntek

Ultrabalaton ötödször, vagyis harmadszor, vagyis másodszor, de igazából először

Megint azzal kell kezdjem, hogy nem akartam beszámolót írni, egyrészt, mert nem érzem akkora kunsztnak a teljesítményem amiről hoszan kéne beszélni, másrészt mert az útvonalból, helyszínekből alig emlékszem valami sorrendre, csak összevisszaság, harmadrészt mert vannak dolgok ami ott és akkor érdekes, de így utólag leírva már nem az igazi vagy nem is megfogalmazható igazán. De annyian szurkoltak, segítettek, gratuláltak, érdeklődtek, hogy úgy érzem, tartozom a közösségnek azzal, hogy leírom amit le lehet írni az idei Ultrabalatonról :)

Először is megpróbálom megmagyarázni a címet. Ötödször vettem részt idén az UB-n, először 2010-ben Sünit kísértem kerékpárral (nem, nem a Máthé Zolit hanem a Csapó Andrist), aztán 2011-ben egy héttel a verseny előtt beneveztem egyéniben és bár nem túl acélos idővel, de célbaértem, 2012-ben talán kicsit nagy arccal odamentem megint egy jó nagy pofonért, majd tavaly egy nagyszerű élményben volt részem amikor Márkus Öcsivel párosban futottunk. És idén úgy döntöttem - szintén nem túl hamar, egészen pontosan a sárvári 24 órás után - hogy ismét egyedül vágok neki. Tehát az ötödik részvételem, a harmadik egyéni próbálkozásom, a második egyéni teljesítésem, de az első őszinte erőfeszítésem, az első amikor készültem, terveztem, és viszonylag fegyelmezetten végre is hajtottam a tervet. Viszonylag :)

Még ide kívánkozik előre egy köszönetnyilvánítás, önzetlen sporttársaknak, barátaimnak köszönhetem, hogy egyáltalán részt tudtam venni a versenyen, kaptam segítséget a nevezéshez, Blue az utazásban, Tézé a szállásban volt segítségemre, Miki a bringás kíséréssel és jótanácsaival tett hozzá az eredményhez. Köszi! :)

Nyugi, nem lesz ilyen bő lére eresztve az egész bezsámoló :) Tehát Sárvár után úgy éreztem, nem tudtam kivenni a zsákból amit betettem. Tisztában voltam vele, hogy egy sűrített, rövid felkészülés előzte csak meg a versenyt akkor, de úgy éreztem, képes lettem volna egy 180 km feletti eredményre ha a fókuszt nem tévesztem el és a frissítés nem csúszik meg. Ha elégedett lettem volna akkor Sárvár után a Mátra 115  lett volna a terv, kényelmesen, biztos teljesítésre és élvezetre menve, de csalódott voltam és bizonyítani akartam. Így lett UB amivel szintén elintézetlen ügyem volt még, hiszen egy szintidőkihasználós, egyesek szerint "véletlen" teljesítés és egy feladás volt az egyéni mérlegem. Tehát beneveztem és igyekeztem a két verseny közti rövid időt a regenerálódásra és a megszerzett forma megőrzésére fordítani.

Mint ismeretes, az Ultrabalaton szervezését új csapat vette át az idei évtől, nem örültem neki, tartottam a tapasztalatlanságuktól, talán kissé előítéletesen is álltam hozzá a dologhoz, de azt gondolom, ez valahol természetes, hiszen sokunkat érzelmi szálak, szép emlékek fűznek a korábbi évek Ultrabalatonjaihoz és ismerőseink, barátaink közt tudhattuk a korábbi szervezőgárda tagjait. Előre elmondom, hogy nem szerepelt le az új csapat, szerintem egész jól felnőttek a feladathoz :)

Vissza a lényeghez, a formaátmentés többé-kevésbé sikerült, viszonylag erősnek éreztem magam, de voltak apró-cseprő problémák, például ócska volt a cipőm, a 24 órás óta fájdogált valami a jobb lábfejemben, olykor a csípőm bal oldalán, ellazsáltam a nyújtást, erősítést, túl lazán vettem a kajálást, híztam....De valahogy csak összeállt a kép a versenyre, lett cipőm (egy asics gel pulse 5), elmúltak a fájások és azért összegyűjtögettem majdnem 200 kilométert májusra, összesen 1500-at az évben eddig. (itt is bocs azoktól akinek Aligán 1700-et mondtam, tévedés volt :)  Miki bevállalta, hogy kísér bringával és kézbe veszi a frissítést, ha tényleg oda akarom tenni magam és nem csak nyaralni megyek. Deal.
Itt kell megemlítsem, hogy még mindig kettős érzés van bennem a kísérővel való futással kapcsolatban. El tudom fogadni a lehetőségét, de most is úgy látom, külön ligában versenyez akinek van segítője és aki tök egyedül van. Utóbbit már próbáltam, most nem azt akartam tudni, hogy körbe tudom-e futni a tavat (talán nagyképűen hangzik, de biztos voltam benn, hogy igen) hanem, hogy jól eltalált frissítéssel, a szabályok adta lehetőségeket kihasználva, a saját dolgomat vagánykodással vagy agyalás-szintű elvekhez való ragaszkodással nem nehezítve mit tudok alkotni. Sajnos a kísérőmmel nem volt túl sok időnk pontos egyeztetésekre, de annyi biztos volt, hogy reggel elindulunk és megyünk rendületlenül, én megeszem-megiszom amit és amikor a kezembe ad. Az "ami" a már bevált Sponser Long Energy por volt, az "amikor" pedig igen gyakran :) Gondoltam, ha már van kísérő akkor viszek meleg cuccot éjjelre, váltás ruhát, ezt-azt, de cikinek éreztem a nagy pakkot, így még a szálláson szortíroztam kissé, majd a reggeli találkozásnál kiderült, hogy a maradék cucc sem fér a bicajra :) Szerencsére Tézének még le tudtam adni a felesleget, így végül maradt egy hosszú futónadrág és hosszúujjú póló, széldzseki és mellény, pótzokni, és a cipőm, a por, néhány tartalék gél, krém kidörzsölődésre, sapi. (végül csak a cipőt csereberéltem, meg a pólót vettem át hosszúra és párszor hajnalban felkaptam a szélmellényt pár percekre)

Ami a cipőt illeti, végül nem a nemrég vett asics-ben rajtoltam el, ugyanis a tésztaparty után a Nike tesztbuszánál viccelődtünk, hogy vajon mit szólnának ha egy egész tókörre akarna valaki elvinni egy cipőt, majd Tézé poénból meg is kérdezte és meg sem lepődtek, simán mondták, hogy lehet. Hát akkor miért ne, kértem egy Vomerot. Biztos ami biztos, felkötöztük az asics-et is a bringára :)

Szombat reggel 8 óra, elrajtoltunk. Nem fogom leírni az egész útvonalat, mert nem is tudnám sorjában és nem is történt annyi minden. A mezőny java elhúzott, én tartottam magam a 150 alatti pulzuson döcögéshez. Igazából nagyon sokáig nem történt semmi különös, persze voltak aranyos jelenetek, olykor futottam valakivel, váltottunk pár szót, sokan szurkoltak, jöttek-mentek a bringások, nagy volt a forgalom, szép idő volt. Gyakorlatilag késő éjjelig nem is volt komolyabb holtpont vagy nehézség, tudtam, hogy a táv felét különösebb bonyodalom nélkül le kell tudjam futni, a macera az éjszakai motivációvesztés, energetikai megborulás lehet. Miki rendületlenül tekert mögöttem, időnként rákérdezett, hogy minden oké-e, a megbeszéltek szerint kezembe nyomta a kulacsot. A frissítőknél szinte csak vizet és néha egy kis sós kekszet, sajtot, olivát vételeztünk, a meleg ételt én nem igazán kívántam, pár falatot ettem a tésztából ahol az volt. Az egyetlen gondot a cipő - vagy inkább a lábam - okozta. Kissé szorosra is sikerült fűzni a cipőt, nyomta a rüsztömet, a harántboltozat-süllyedésem sem értékelte a hosszú futást a szokatlan lábbeliben, úgy döntöttemn, cseréljük át. De nagyon idegen érzés volt felvenni a pihepuha Vomero után a kemény és keskenynek tűnő asics-et, így nemsokára vissza is cseréltem. (aztán vasárnap még egyszer cseréltem :)  Persze a fájdalom el nem múlt teljesen, de annyira vándorolt és változott az intenzitása, hogy úgy döntöttem, nem érdemes vele foglalkozni. Itt megjegyzem, hogy mindig is elutasítottam a fájdalomcsillapító vagy hasonló gyógyszerek alkalmazását futóverseny közben, tudtam, hogy kísérőmmel nem értünk teljesen egyet a témában, de megbeszéltük, hogy most sem szándékoztam élni semmi gyógyszerrel, egyedül a koffeintabletta volt kivétel. Így utólag úgy látom, az ultrafutás okozta terhelés mellett lehet létjogoultsága enyhe NSAID  normál adagolás szerinti alkalmazásának, ami az ilyen jelentéktelen, nem rosszabbodó, de a közérzetet és ezáltal a tejlesítményt jelentősen befolyásoló problémakat enyhítheti. Én magam továbbra sem fogom alkalmazni, de nem ítélem el teljes mértékben.

A táv rohamosan fogyott, működött rendben a frissítés, talán picit túl is lőttük a folyadékbevitelt, mert elég gyakran látogattam a bokrokat, illetve egy-két civilizált mellékhelységet, erőm volt, folyamatosan előztem, de nem foglalkoztunk  idővel, sem helyezéssel, csak a saját dolgunkkal. Természetesen eljött az igaszág pillanata, leszállt az éj, álmosodtam, fáradtam, nem esett jól a szintes kitérő, de még volt kedvem futni, a koffeintabletta is felpörgetett valamennyire. Hajnalban kezdett romlani a helyzet, kezdtem szétesni, vártam a reggelt, valószínűtlenül hosszúnak tűnt a még hátralevő táv. Amikor nagyon megborultam, Miki javaslatára próbáltam a villanyoszlopokat számolva váltogatni a sétát és a futást, ez tulajdonképpen működött is, 2-3 oszlop futás aztán 1-2 séta mikor-hogy. Reggel valahol olyannyira álmos és motivációvesztett voltam, hogy megpróbálkoztunk egy tízperces alvással az árokparton, ez egész jól helyretett, de sjanos a hatás nem tartott sokáig. Teljesen hullámzó volt innen a teljesítményem, néha egész vidáman futottam, de legtöbbször legszívesebben leültem volna az út szélére sajnálni magam. Toltuk a frissítést, nem hiszem, hogy abban lett volna hiba, egyszerűen fejben - és bizonyára edzettségben is - vagyok még mindig kevés ehhez a távhoz. Fájdogált a lábam, de 200 kilométerhez közeledve kinek nem?  A gyomrom rendben volt, tudtam futni, igazából csak az agyam játszott velem valami csúnya játszmát.

A 24 órás egyéni csúcsnak még őszintén tudtam örülni, bár sajnos ez itt nem hiteles, de a számításaink szerint 185 felett ért az első nap vége. Ami ez után jött,  az utolsó órák hisztizésére nagyon nem vagyok büszke. Pont annyira voltam elborulva, hogy nem tudtam összekapni magam, de ahhoz eléggé képben voltam, hogy borzasztóan szégyelljem magam saját magam és a kísérőm előtt, amiért teljesen feleslegesen húzom az időt, nyafogok, mint egy gyerek, sétálok, megállok amikor tökéletesen működnek a lábaim, tudok futni, kell legyen bennem elegendő energia ami elvisz a célig. Na persze ez a fajta önostorozás nem segített, csak még jobban beletaszított a gödörbe. Miki is hulla volt már, talán túl komolyan is vette a feladatát, nem figyelt eléggé saját magára, keveset evett, nem pihent, így a végén bár próbált motiváló lenni, de bizonyára elege volt belőlem és alig várta a végét.  (Fontos, hogy a kísérő magára is figyeljen, csak akkor tud segíteni a futónak ha ő maga rendben van!) Valahol futottunk kicsit Lubics Szilvivel, aztán Bekk Csabival, ez nagyon jó rész volt, feldobott a társaság, de Szilvi lelépett sajnos, Csaba meg előbb lemaradt, majd később úgy elhúzott, hogy csak a távolodó hátát láttam. Akkor kellett volna izomból felkapaszkodni mellé és talán másképp alakul a vége...

Az utolsó talán 10 kilométer (?) valószínűleg maga lett volna a pokol, ha nem ér utol Kicsi és nem sikerül valahogy motivációt merítenem a helyzetből. Ránézésre jobb állapotban voltam, pár órával korábban még sokkal előrébb jártam nála, erre simán utolér, mert én hisztis pics@t játszom ahelyett, hogy futnék...Beszélgettünk, jó volt együtt futni valakivel, hasonló tempóban, nem kapaszkodva vagy szándékosan lassítva. Közös befutót ajánlottam, de Évi a kísérőjével akart befutni, ami teljesen érthető. Így az utolsó lejtőn elléptem és lezúdultam a célba... időjóváírással 27:47, nincs jelentősége, de a 13 célbaérő  nőből 7. hely, 4. magyar  (akár még korosztályos első is, de ne erőltessük, mert nevetséges lesz :)


Költői kérdés maradt, ha az utolsó órát végig tudom futni, az utolsó kilométert szinte sprintelni, akkor mi a csudáért hisztizem végig az azt megelőző 3-4 órát?!  Talán tényleg Olinál az igazság, ha a test felkészült a többi is működni fog. Ezek szerint ez a test még nincs felkészülve a 24 órára.


Nem lett semmi sérülés végül, az egyik talpélem picit megnyomódott, egy napig duzzadt volt és fájt felkeléskor, de vízhólyag vagy más nincs, izmok és minden egyéb rendben. Nem is volt cél szétcsapni magam, többre tartom azt a teljesítést amikor a futó képes saját erőből felmenni a dobogóra/beszállni a kocsiba,/felvenni a ruháját, stb. :) Nézzük csak meg az UB bajnokait, úgy kell csinálni!






2014. május 1., csütörtök

Sárvár 24 2014

Sokáig vacilláltam, hogy írjak-e az idei sárvári 24 órásról, mert attól tartottam, afféle "lájkvadászatnak" tartjátok majd, de ha már a korábbiakról írtam és amúgy is le kell vonnom a következtetéseket, leszűrni a tanulságokat akkor miért ne. Az élménybeszámolós, bandázós-barátos részeket ne keressétek, természetesen Sárvár egy különleges verseny, Gyuláék fantasztikus emberek és imádom az összes futócimborát és nagyon is boldog vagyok, az eredménytől függetlenül, hogy ott lehettem és együtt futhattunk, találkozhattunk, de ez a beszámoló most inkább elszámoló :)

Aki belepillantott a naplómba, láthatta, hogy futok. Nem csak heti 0-20 kilométereket meg egy-két túrát, mint az előző években, hanem rendszeresen és magamhoz képest sokat. Valahol az Extrem Burgenland túra után döntöttem el, hogy akarok futni Sárváron és csak lötyögni egyet hanem komolyan. Már tavaly is próbáltam komolyan venni magát a versenyt, de felkészülés nélkül, elhatározás nélkül borítékolva volt a kudarc. Idén más volt, edzésbe álltam és nyomtam a futásokat, emeltem a heti kilométert, persze, az idő rövidsége miatt viszonylag meredeken, de bíztam benne, hogy jól ismerem már magam, és elbírom.

Gond nélkül jutottam el a rápihenő napokig, majd a versenyig. Sokan kérdezték időközben, hogy mennyit akarok futni, mi a célom. Most is azt mondom, nem volt kitűzve egy konkrét táv, az lett volna a cél, hogy őszintén odategyem magam, végigcsináljam okosan, odafigyelve, nem megalkudva, nem bohóckodva, aztán majd kiderül, az elvégzett edzésmunka mire elég. Aki nagyon erősködött, hogy mondjak számot mégis, annak elmondtam, hogy az alapján, hogy felkészülés nélkül kétszer is futottam ugyanitt 150kilométert, csalódott lennék ha most nem futnám meg legalább a 180-at.

 Különösen bonyolult taktikám nem volt a versenyre, az első órákban óvatosan, lazán futni, pulzuskontrollal rásegítve, hogy tuti ne szaladgáljak el másokkal, összpontosítva és fegyelmezetten haladva túlélni az éjszakát majd lehetőleg feltámadni reggel és ha van értelme, belehúzni a végén. Frissítésnek a tavaly itt és a Dupla Élményen bevált sponser port vittem, jó drága, de önmagában is elég lehet ha más nem akar lemenni és csak inni kell, amit meg amúgy is kéne. Mivel kísérő nélkül terveztem menni, kiporcióztam a port félliteres palackokba előre. Vittem még néhány MaBaker Giant Bar szeletet, darabokra vágva.

A verseny előtt minden rendben ment, minimál stresszfaktorral elintéződött a leutazás, lett pályaszállás, esti ráhangolódás, viszonylag pihentető alvás, remek és bőséges reggeli, ráérős készülődés, egy kis szocializálódás az ismerősökkel és rajt.

Csak a pulzust néztem, napközben mindig azzal futottam akihez így épp passzolt a tempóm, hiába lett volna kedvem belehúzni olykor. Megyegetett a frissítés, bár rögtön kiderült, hogy a palackokból nem tudok inni, mert túl széles a szájuk, meg kellett kérjem előbb Béla fiát, majd a később megérkező Manót, hogy öntse át a sportkupakosba. Elvileg 3 körönként terveztem fix mennyiséget, gyakorlatilag volt, hogy elvesztettem a fonalat, hogy mikor-mennyit. Mellé csak néhány műzliszelet darabot ettem, de meglepő módon hamar megundorodtam tőlük, pedig egyébként ezeket nagyon szeretem. Az egyik gélt is megettem valamikor változatosság-képpen. Úgy kb 10-12 óráig idén sem volt baj, bizonyára hatalmas egyéni csúcsot futottam 12 órán is (bár hiába várom a köridős vagy legalább résztávos eredményeket, hogy megnézhessem mennyi is:(   de éjjel megint beütött a motivációvesztés és az álmosság. Használtam ugyan koffeintablettát, de nagyon rövid ideig éreztem csak a hatását, olykor gyalogolva el-elbóbiskoltam, futásnál pedig frusztrált, hogy fájt a bokám mellett a csípőm, a derekam is, ami nem jellemző. Még napközben cseréltem cipőt is, hátha csak az okozta a gondot, de nem. Ahhoz az elvemhez tartottam magam, hogy fájdalomcsillapító jellegű gyógyszert nem veszek be, így csak igyekeztem elvonatkoztatni és emlékeztetni magam, miért is vagyok itt. Sajnos, ez kevéssé volt hatásos.  Sűrűsödtek a pisiszünetek is, ami aztán abszolút nem jellemző rám, olykor 10 órás futás közben egyszer sem kell mennem, most meg pár körönként. Talán simán csak sok vizet ittam vagy a koffein diuretikus hatása volt, a fene tudja, de megakasztotta még azt a kevés lendületet is amim volt. Párszor elkezdtem Manónak nyüszögni, hogy mennyire elegem van az egészből, hajnalban még Nicolék székében is zombiztam pár percet, de olyan nagyon szerencsére senki sem szánt meg :) Így utólag visszaemlékezve egy nagy nyafogás volt az éjszaka, tök feleslegesen.

20 óránál néztem meg az eredménylistát először és elsőre kiborított, hogy milyen kevésnél tartok, aztán persze beláttam, hogy ennyi tötyögéssel nem is lehetett több. Ahogy élénkült a pálya, jöttek vissza a szurkolók, engem is feldobott kissé, de nem eléggé. Csalódottságot, ürességet éreztem, nem tudtam őszintén mosolyogni amikor mások a részvétel fontosságát, a társaság nagyszerűségét emlegették. Persze egyébként egyetértettem velük, de most én nem ezért jöttem, nem bandázni és mellesleg futni egy kicsit, hanem erőfeszítést tenni, a képességeimhez, edzettségemhez mérten futni. Ahányszor mondta valaki, hogy milyen szép egyenletesen futok végig, milyen szép eredmény, de jól mozgok, ordítani tudtam volna.  Nem, nem, NEM. Idesanyám, én nem ilyen lovat akartam...

Azért a végére volt még futás, sőt, viszonylag felszabadult futás is, de már vártam a végét, menekülni akartam. A legvége viszont mindig élmény, amikor a korábban versenyző futók, a kísérők, segítők, szervezők, mindenki nekünk szurkol, bíztat és általános ovációt csap minden futó áthaladásakor, ott nem lehet nem mosolyogni és szárnyalni kicsit. Nem is néztem már rá a monitorra, annyi amennyi. Az utolsó körnél gondoltam rá, hogy az asztalunknál megállok, de inkább végig futottam. 170 kör meg egy kicsi.

PB-nek szép, de kb ennyi is a pozitívum amit el lehet róla mondani :)  Ha nincs az éjjeli nagy megborulás és tötyörgés, bőven 180 felett zárhattam volna, hát még, ha a végét is megfutom tisztességesen. Mi a tanulság? Hol volt a hiba? Véleményem szerint a frissítésben leginkább. Muszáj többet és fegyelmezettebben bevinni, ha magamtól nem tudom jól követni és betartani akkor kell a segítő és fontos, hogy előre egyeztessük az igényeket, rendszert, elvárásokat egymással. Hiba volt még, hogy régi vacak cipőben mentem, az újabb pedig nem a legjobb fazon a lábamra. A széthordott, illetve a neutrális de mégis kifelé dőlő cipő, az amúgy is problémás bal bokámmal és a folyton balra lejtő aszfalt körpályával nem alkotott túl szerencsés egyveleget. Az izmaimnak kuta baja nem volt, sokkal többet vagy gyorsabbat is elbírnak bizonyára. Ahhoz pedig, hogy az ilyen problémákat meg tudjam oldani, hogy a mentális gödrökből ki tudjak mászni és addig is nem nyafogni hanem futni, no ehhez kell még az edzés, a tapasztalat, az önismeret. Keep calm and run on.


Sárvár továbbra is szuper, ünnep a javából!  Nagyszerű volt együtt körözni rég nem látott futótársakkal, őszintén gratulálok mindenki eredményéhez és köszönöm a szervezők munkáját!

2014. február 24., hétfő

Pilisi LeFaGySz

Hadd kezdjem ott, hogy ezt a túrát évek óta megrendezi Jaat és kedves csapata és amióta ismerjük egymást, mindig hív, de mindig közbejött valami ami miatt nem jutottam el, pedig a zempléni rendezés már igen nagyon birizgálta a fantáziámat :)  Aztán idén úgy döntöttem, mindenképp ott leszek és punktum. Beneveztem idejében, kellett is, ugyanis a 200-as létszámkorlát hamar betelt  (sajnos, sokan nem jelentek meg mégse...lelkük rajta, csak épp a szervezőkkel toltak ki nagyon)

Előzetesen nem is tudatosult bennem igazán, hogy közel 57km-re 2600m szint az elég sok. Konkrétan a Kinizsi 100kilométerében is majdnem ennyi van...  Olvastam ugyan az útvonalat, de mit nekem Pilis, Dobogókő, Vadálló-kövek, Rám-szakadék....önbizalom az volt :)  Frissítésnek tömény szénhidrátot vittem, Mars csokikat, műzliszeletet, Balaton szeletet és a tartályos zsákban vizet.

Pozor, Yet!

Hamar eljött a túra előtti pár nap, lett helyem Budáról a bevált Oszaczki-mobilban, megszerveztem a családot, aztán szombat hajnalban indult a mandula. Nem is én lettem volna, ha nem késem le a korábbi buszt és így késtem már a találkahelyről is...szerencsére akár 9-ig is lehetett volna rajtolni ha muszáj, de hamar a rajthoz értünk, a pilisszentléleki Klastrom Sörözőbe. Olyan merész terveim voltak, hogy megpróbálom valameddig tartani a tempót Gézával és Börcsök Andrással, de mire a mosdóból előkerültem ők elindultak. Egy futónak öltözött srác viszont épp indulni készült, utánalódultam, legalább az elején ne tévedjek el :)  (mint utóbb kiderült, épp Gézáék indultak rossz irányba és ekkor kerülhettem eléjük)

útközben

Hamar beigazolódott a sejtésem, a fiatalemberrel látásból és futófórumról "ismertük" egymást, Fridman volt az. (Itt is köszi a társaságot! A plázacicáért még megkergetlek! :)   Nem reméltem, hogy párszáz méternél tovább bírom a tempóját, de kiderült, hogy épp nagyon nincs formában, nem tervez nagy iramot csak egyenletes biztonsági teljesítést. Persze, olyan tereprutinja van amilyen nekem talán sose lesz, de erőnlétben most én sem álltam rosszul. Párszor mondta ugyan, hogy menjek csak gyorsabban, de féltem, hogy elfutom az erőmet és persze egyedül se akartam maradni aztán jól eltévedni....El nem zavart, így együtt maradtunk végig és állítólag motiváló voltam ahogy a botokkal csörtettem a nyomában :) Jó döntés volt a botokat elvinnem, a sáros, szintes terepen sokat segítettek, de még síkon is jobban haladtam velük, valamint a terepcipő se ártott, nagyon stabil volt a sáros részeken és a sziklákon se csúszott (kivéve persze a nedves, algás köveket, és a Rám-szakadék létráit, ott minden csúszik :) Persze azért a sár az sár, rögtön az elején dobtam egy kisebb hátast a dagonyába, de csak a kezem és a dzseki széle lett sáros. (A másik borulást a Vadálló köveknél adtam elő, lendületből hasas volt, fenn a gerincen, szerencsére, nem lefelé...)

Tájékozódásban nem vagyok jó, ezért sem szerettem volna egyedül menni. Szerencsére a jelzések és a szalagozás is jól követhető volt, illetve időnként ellenőriztük a térképet (bocs a királyi többesért, Fridman ellenőrizte, én hittem neki). Nem is tévesztettünk sehol.  Ha már jelölés, a túrát nem ismerők számára elmondom, itt nincs menet közben szolgáltatás, a pontokon tájfutó bóják és szúróbélyegzők vannak csak. Tulajdonképpen ez előny, hiszen nincs gond pontnyitásokkal-pontzárásokkal, nem kell a személyzetnek kint fagyoskodni, ázni naphosszat és a túrázóknak is időtakarékos, nem állunk le dumálni, csak lukasztunk és megyünk. Persze van hátránya is, nincs nasi, nincs kedves szó, meleg tea, izémizé :)

 Pilis nyereg másodszor

Ami az útvonalat és a pályát illeti, nehéz, de szépséges volt, kissé sáros, de alapvetően járható, az időjárással pedig óriási szerencsénk volt, az eső nem esett és hideg sem volt. Délelőtt viszont igen komoly köd ereszkedett a hegyekre, így a gyönyörű kilátásból semmi sem jutott. A Pilis szerpentinjén halava, mintha paplant terítettek volna a völgyre, csak a nagy fehérséget láttuk.  A Vadálló-kövekről talán már lehetett volna nézelődni, de ott leginkább a lábam elé próbáltam figyelni, több-kevesebb sikerrel, no meg sietni, mert egész szép célidő látszott elérhetőnek és alkalmi társamban feltámadt a harci szellem :) Reggel még a 12órával is kiegyeztem volna, aztán úgy tűnt, 11órán is belül leszünk. A 10 órás időt jól elbúcsúztattuk, kár volt, simán meg lehetett volna, például ha a szakadék bejáratánál nem ücsörögve eszünk :)

Igazából nem mesélném végig az útvonalat, az egész nagyon klassz, érdemes erre túrázni. Én elég ritkán keveredek a Pilisbe, így - bár beugrottak a más túrákon már bejárt részek, Kinizsi, Szurdok, stb. - igazán izgalmas volt.  Leginkább attól tartottam, hogy a végére nagyon fáradt leszek és a Vadálló-kövek ereszkedés, majd a Rám-szakadék megesz, pláne ha már sötétben érek oda. Szerencsére a vártnál sokkal jobban ment, így ezek a részek is abszolút élvezetesek voltak, a legvégén is vidáman tudtam futni. Sok ismerőssel találkoztunk menet közben, leginkább mi előzgettünk, de a kanizsai különítmény és a Végh is utolért :)

Az időzítés tökéletesre sikerült, épp még világosban értünk célba. Olyasmi flow élmény volt ez, mint a Rocki130, nem kizsigerelve hanem feldobódva értem a végére. Egyik oldalról, megint nem feszegettem a határaimat, máshonnét nézve ez egy túra, nem verseny, az élményfaktor és a biztos teljesítés a lényeges, nem a célidő.  A célban az igen kedves fogadtatás után nagyon finom zöldséglevest ettünk, az édes vackok után különösen jólesett.  Fuvar is került hazafelé, így este 11-re itthon is voltam. Persze, a vonaton már majdnem bealudtam :)  

A szervezés nagyszerű, a térkép-itiner igényes és informatív, az útvonaljelölés és a pontok tökéletesek, az ellátás a célban kitűnő. Jaat-nak és csapatának nagy köszönet! Attól tartok,bár az első, de nem utolsó LeFaGySz-om volt ez.


Technikai részletek: Idő: társam szerint 10:05. A túrán elfogyott kb 2 liter víz, három műzliszelet, két Balaton szelet, 3 Mars csoki. Előtte volt reggeli, egy adag fehérjeturmix és kávé még otthon, útközben pedig cirka 10dkg műzli vízzel forrázva.  A kellemes időben elég volt a vékony gatya, aláöltöző vékony széldzsekivel, nem kellett öltözködni, csak a zippzárt húzgáltam :) Kamásli nem ártott volna, de nélküle se volt vészes, egyszer szórtam csak ki a mocskot a cipőből.


Fotók forrás: hivatalos fotók és Bérczi Tamás, Facebook